Kivagyok a folyamatos mentegetőzéstől, magyarázkodástól, okoskodástól. Kivagyok attól, hogy mindenhonnan ömlenek a gyermekvállalás szupernarratívái és nonpluszultrái, rózsaszínnel futtatott bécsicsipke-szerű mondatfolyondárai. Nem hallani mást, csak, hogy a csoda, a babaillat, a türelem, a következetesség, waldorf innen, montessori onnan, mindenki pszichologizál, analizál, nagyon indigó, pürésít és rettentő bio, ergonómikus, bionikus, bökkenőmentes, zajtalan, safety, púderes, családcentrikus, bababarát, anti és hipoallergén, gluténmentes, homeo, homemade, DIY, tutira van benne aloe vera a jolly joker, valószínűleg pelyhesített, szájbarágós és cukormázas.
Igaz ez mindenre ami a gyerekekkel kapcsolatosan megvalósul fizikailag és elméletileg egyaránt. És erre a sok mindenre persze van egy magyarázat is, hogy miért. Esetlen, áltudományos vagy éppen átlagos, közhelyes, de van. Én a magam részéről szándékosan kihagyom az elkövetkezendő három posztból az un. cukormáz részt, mert nyilvánvalóan van bennem olyan is, különben mi értelme lenne. Nem sorolom fel párás szemmel azokat a pillanatokat, amiket én örökre elraktároztam magamban. Biztosan állítom, hogy ennek ellenére szeretem a gyerekeimet. De számomra az anyaság, a szülőség nemcsak ebből áll. És ezt messzemenőkig be merem vallani magamnak is és másoknak is. Nem fogok álszenteskedni. És ez még csak hagyján, de én ettől még EMBER vagyok. Meg nő. Meg könyvtártag. Meg hobbyfutó és olvasásfüggő. Főszakács, íródeák. Fotós, kocaszociológus. Én tökre elhiszem, hogy attól, hogy három gyerekem van, determinálva vagyok bizonyos dolgokra. Addig vagyok tökéletes, amíg aggódó arccal popsikenőcsöt váltok ki (gyógyszertárit persze, bár már Bepanthen-ék is megmondták, hogy csak azoknak kerül a híres kencéből a hátsó fertályára, akiket nagyon szeretnek), de én erre nem vagyok hajlandó. Nem dobálom a hajtűmet a játszótéren azon versengve, hogy ki mennyit szopott. Upsz…az olyan obszcén lenne nem? Senkinek semmi köze. A királyi többes a csúcs. Amikor az anya-gyerek szimbiózis II. szám I. személyben manifesztálódik és ki is jön ebben a formájában. Egyszerűen nem marad bent. Nekem rendesen fáj hallani a “papiztunk”????? iszikéztünk, kaksiztunk. Legszívesebben kétségbeesett arccal kérdezném, hogy MINDKETTEEEEN??? (ezen a ponton valódi rémületet érzek különben...arra szoktam gondolni, hogy a gyerekét még csak-csak, de hogy a mama milyet, na azt aztán semmiképpen).
Hogy mindez miért gondolom megosztani? Egyrészt túl sok tévhit övezi ezt az anyaság dolgot. Ezt most lerántom. Ezenkívül pedig minden héten kapok 2-3 olyan kérdést, hogy a munka-gyerek kombó mellé a futás, a fotózás, a blogolás, az olvasás estébé, ez az én időmbe hogyan fér bele, burkoltan célozva arra, hogy vajon honnan vehetem el az időt arra, hogy anyaságom szentélyéből aljas módon kikacsintva evilági, alja dolgokkal foglalkozzam. Van akitől ez a kérdés egyáltalán nem zavar, van aki nem nekem teszi fel egyenesen, van aki felteszi és nagyon zavar és van akinek egyáltalán nem érdekel a véleménye. Én már csak ilyen szerencsésen vagyok összerakva, hogy rendkívül jól tudok szelektálni a vélemény-nyilvánítók között. A rövid válaszom az, hogy mivel nem szűntem meg létezni és önmagam lenni - és nagyon fontos: maradni - annak ellenére sem, hogy bevállaltam ezt a nem kis életfeladatot. Sőt, mitöbb telerakom a gyerekeimet elvárásokkal, teher alatt nő a pálma alapon. Szívesen adok tanácsokat is, hogyha valaki elakadt volna abban, hogy hogyan tegye könnyebbé a hétköznapjait. Tényleg nagyon szívesen, előre szólok, csak extrémek jelentkezzenek.
Mivel az egész sztori legalább 3 összetevős számomra, ezért ezt a mostani témát alsó hangon 3 részesre tervezem. Az következő lesz az a rész, amikor bemutatom gyarló önmagam. A második az, hogy miként utasítom el azt a környezetem által rám erőszakolt szerepet, ami valójában az ő idealizált, mindenféle empíriától mentes elképzelésük lenne arról, hogy nekem hogyan kellene léteznem. Aztán gyakorlati tanácsokat tervezek, vicceseket, szándékosan kikarikírozottakat, hogy lehessen érteni, hogy mire is gondolok valójában, amikor a terhelésről beszélek. Teszem mindezt azokért elsősorban akiket érdekel. Akiket nem, azok is el fogják olvasni, hogy aztán szétszedjék, felzabálják és újra kiokádják. Hát, de hogy ez engem mennyire nem érdekel, azt nem tudom elmondani. Azokért akik fiúkat nevelnek és nem akarnak kockafejű, nyelvheggyel fényesre pucolt seggű, mindenféle probléma megoldására alkalmatlan posztadoleszcencia áldozatául esett kullancsokat nevelni, (aki nem tudják milyen az arcukba fújó hóvihar, nem kötnek cipőt, mert már van tépőzár, nem ismerik a poharat, csak a csepegésmentes kulacsot, nem isznak csapvizet, (nem is baj, 20 év múlva nem lesz) nem írnak kézzel, levelet végképp és dettollal mosnak kezet. Ezek ugyanis a jövő generációja :D :D :D komolyan mondom röhögnöm kell...vagy sírnom. Vagy a kettőt együtt. Az is megy. Pont ma bizonyosodott be.