Garp szerint a világ tele van Végzetesekkel. Ha ez igaz [szerintem igen, én például bizonyítottan egy ilyen Végzetes vagyok] akkor alapvetően sokkal többen kellene éljenek/éljünk Izland szigetén. Mert ez nekünk való hely :).

Mint kiderült a facebook kommentekből, ez többeteknek bakancslistás. Ezért is jó, hogy ezt nem tudom röviden összefoglalni. Vagy nem is akarom. Per nap fogok haladni. És kicsit azért a képek is beszélnek. De sem én, sem ők, nem tudjuk igazán jól átadni,  amit láttunk élőben, ez az egyetlen egy dolog amiben biztos vagyok.

Indulás előtt olvastam egy izlandi körutazásról szóló blogot. A megjegyzések között valaki azt írta, hogy őt nem varázsolta el egyáltalán ez az ország. Természetesen mindenkinek szíve-joga. Vagy mégsem. Mert ez egyszerűen lehetetlen. Nem tudom egyébként, hogy hogy kezdődött. Talán úgy, hogy Juló annyit mondott úgy megnézné az északi fényt...Csak legyintettem, ok, utazni akar, mindig azt akar, mondjuk ki ne akarna, ezt nem lehet felróni neki. Aztán egy héttel később a parkolóban ücsörögtünk a padkán, kávéztunk, mikor feltette az óvatos kérdést, nem megyüüüüüüünk? Két hét múlva indul egy járat, szerdán megy, vasárnap jön. (Eközben persze finoman, úgy a maga módján, észrevétlenül erőszakos volt, volt vállra hajtott fej, meg nepöcsöljmár meg aranyosnézés, csak azt kár leírnom :D)  Legyen:) Megvettük. A két hét tervezgetéssel telt. Tudtuk, hogy összesen csak 4 teljes napunk van, mert egy elmegy az utazással, és nagyjából azt is tudtuk, hogy ez gyakorlatilag semmire nem elég. Én blogokat bújtam, ő utat tervezett, déli partot választottuk, pár napon belül összeállt egy laza 800-1000 kilométer, amit meg kell tennünk. Egy része az Aranyútnak is nevezett 1-es úton, a többi alsóbbrendű utakon, ebből később lettek bonyodalmak és nagy felismerések. (30-as útszámozás alá ne menjetek soha az életben :D)

[Sok utazási iroda kínál szervezett utakat, de azzal csak a gyengék és mértéktartók mennek, én soha de soha nem mennék szervezett úttal, maximum sátras bulira Omjakonba. Ettől egyrészt sokkal szabadabb lelkületű vagyok másrészt - magunk között szólva - a magyar túristák, vigyázat általánosítok, még mindig szörnyen prosztók tudnak lenni.] 

Nagyjából tehát ez volt a terv:

Reykjavík - Seljalandafoss - Skógafoss - Vik - Jökullsarlon - Haifoss - Gullfoss - Geyzir - Bruarfoss - BlueLagoon - Reykjavík

Annak, hogy a tervet csak részben tudtuk tartani és útközben folyamatosan változtatni kellett, megvan az oka, de vonalvezetőnek egészen jó volt. Terv nélkül ne induljatok útnak, biztos, hogy nem fogjátok tudni betartani, pl. az útviszonyok miatt, amit a Google nem vesz figyelembe, de ha a kesztyűtartóban pihen kinyomtatva az útvonalterv, akkor legalább van mihez alkalmazkodni, van mitől eltérni, van mihez nyúlni, ha döntést kell hozni. Mert az kell. Ez elég gyakran előfordul. De nálatok legyen egy kinyomtatott GoogleMap útvonaltérkép és legyen ahány éjszaka, annyi előre foglalt szállás.)

Mindjárt a kétkerékmeghajtásnál bukott amúgy a történetünk. Minél többet olvastunk, minél többet kérdeztünk, annál egyértelműbb lett, hogy le kell cserélni 4x4-re a foglalásunkat. GPS-el persze, ami néha egészen érdekes dolgokat produkált, de talán ettől lett az egész kicsit kaland és/vagy túlélőtúrás hangulatú. Ezt a csodát szerváltuk:

Elsőre kicsit matchbox utánérzés volt, de megszerettük, lóerőgondok akadtak bőven, de bárhol felment, ott is, ahol hivatalosan  - értsd négykerékmeghajtású terepjáró-tulajdonosok által hitelesítve is - el kellett volna akadnia.

A költségek kordában tartása csak úgy lehetséges, ha a terved mellé van egy büdzsé, ami folyamatosan leköveti a változásokat.

Mindenhol egyértelműen le volt írva, hogy a kaját aranyárban mérik, [mondjuk azt azért nem hittük, hogy ennyire] úgyhogy mi felkészültünk a 4 nap sk szendvicsre, műzliszeletre, almára, majdnem mindent megvettünk itthon és becuppantottunk az egyetlen feladott bőröndbe. Volt tehát egy kisbőröndünk kézipoggyászként [azt most hagyjuk, hogy hazafelé bennemaradt egy fél liter pálesz és a kutya nem vette észre, hogy felvittük a gépre] és volt egy nagybőröndünk, feladott poggyászként, ami természetesen plusz költség volt, de ettől kevesebb cuccot két nő, aki nem szűnik meg a prérin vagy a sarkkörön sem nőnek lenni, képtelen magával vinni :D.

Ottani idő szerint este 8 órakor estünk ki a keflaviki reptér ajtaján, jött a Greenmotion akitől az autót béreltük, elvitt az irodához. Ott még legomboltak rólunk egy kisebb összeget biztosítás jogcímen egy rövidke és rendkívül sokatmondó slideshow levetítésével, amiben volt szél által hátrahajtott kocsiajtó, motorháztetőn haldokló bárány, homokviharba belemattult fényezés, atombombafelhőnyom és griffmadárszéklet-felmaródás. Ez ott mind megtörténet. Mindegy is, ezt lebiztosítod, mert nincs választásod. Látom magam előtt ahogy a két balfékkel határtalanul bátor felnőtt nővel minden lehetséges rémség megtörténik. Mert ez esetben egyáltalán nem részletkérdés, hogy mindketten a szőnyegcsíkban elbotlók táborát gyarapítjuk. 

Mire az első, erősen diákszállás-utánérzetű helyre végre megérkeztünk, már egészen késő volt, töksötét. Realizáltuk a közösfürdőt, a mindenholszőnyeget és a cirka 4 négyzetméteres föld alatti szobánkat, aztán két szendó után betévedtünk Reykjavik központjába. Egészen cuki városka. Főleg sötétben. Világosban [merthogy utolsó nap visszatértünk] fény derül minden esetlegességére. Alapvetően minden kicsi, minden színes, minden sarkon van egy 1882-ben épült házikó, meg egy cool téliszerkóbolt, és persze számolatlan krimó, de azért ha itt kellett volna eltölteni mind a négy napot, marad volna bennem hiányérzet. 

Mivel reggel 9 óráig töksötét van és én finoman szólva is korán kelőnek számítok, másnap reggelre nem állítottunk be órát, viszont cserébe megittuk az első kecskeízű kávét és útnak indultunk. Az első napon a Reykjavík-Vík távolságot kellett letolnunk és mindent megnézni, ami ezen az útvonalon van.  A munkamegosztásunk (is) tökéletes volt. Én fotózni szeretek, Juló vezetni. Ahogy kiértünk a városból, azonnal rá kellett tapadni a látványra. Botrány változatos. Az alvó város felett magasodó hegyeknél már tudtuk, hogy végigsikoltozzuk az utat. De mondjuk én egészen biztosan. Útközben kiderült, hogy kettőnk közül, 10 év korülönbségünk ellenére (javamra persze) nekem nem sikerült felnőni. A képminőség a kocsiból fotózva nem az igazi, de azért valamennyit érzékeltet abból, amit láttunk. 

Ezen a körülbelül 200 kilométeres szakaszon ez egészen pontosan így is lett. A 121. kilométerig is, de amikor a távolban megláttuk a Seljalanda vízesést kulmináltunk kicsit ebben az állapotban. Erről a vízesésről annyit érdemes tudni, hogy a sokezerből ugyan csak az egyik, de a kihagyhatatlanok közül is az egyik, azon oknál fogjva, hogy be lehet menni a vízesés mögé. Itt vagyok kénytelen az ikonikussá vált actually izlandi zenei kedvencemet belinkelni, tudom, hogy ez durván nyálas, de én bírom az élményeimet zenékhez kötni, ez határozottan jót tesz a pillanatoknak és a megjegyezhetőségüknek. Sőt nagyszemlesütve be kell valljam, nekem ez tényleg tetszik :D Tehát a továbbiakban végtelenítve:

Ezen a helyen vettem először végső búcsút a fényképezőgépemtől. Meg aztán a telefonomtól is. Előbbi eléggé kiszolgált engem az elmúlt 8 évben, és hálát adtam, hogy helyhiány és súlykorlát okokból a legalapabb objektíveket vittem magammal, mert itt gyakorlatilag szanaszét áztattam a vízesés mögött kavargó párafelhőben. Nem is igazán sikerült tűéles képeket csinálnom, mert hiába törölgettem az objektívet, orrba-szájba fókuszálni szeretett volna, de nem mindig jött össze neki és azonnal vízcseppes lett, úgyhogy maradtam a telefonnál. A hosszú záridőbe még mindig szerelmes vagyok ha vízesésről van szó....

A sziklafal mentén egyébként kötelező továbbsétálni, el ne hagyjátok a helyszínt boldogan, hogy mindent láttatok, de azt nem árulom el, hogy miért, Ti menjetek csak tovább, kristálytiszta patakok mentén. Semmi extra, csak vizuál felüdülés, merő gyönyörűség...meg egy pici mászás, meg egy kevés elázás, patakban mendegélés. 

Nem lenne jó kifejezés azt írnom, hogy a következő állomás a Skóga vízesés volt, mert a szemedet egyetlen percre sem tudod levenni a tájról, felfoghatatlanul menő a színek, a formák, a struktúrák változatossága, tehát nincs is következő állomás, hanem permanens flash van. Csak néha megállsz egy kicsit. Letérés nélkül, ugyanezen az útvonalon van egyébként, az útról is látni lehet, sokkal monumentálisabb mint a Seljalanda, elvileg ez a legmagasabb vízesés. Gyúrtam az ezen a helyszínen sokat emlegetett páraszivárványra, az idő tökéletes is volt, hozzá. Amíg leparkoltunk. Addig a pár percig még tavasz volt, aztán amikor kiszálltunk, nap el,  kábé 10 percig esett egy elég masszív elemekből álló jégdara. Ez egyébként itt teljesen normális :D.

A nálunk megszokottól eltérően egyik látványosságuk sem fizetős, sem a parkolás, sem pedig a látvány igénybevétele. Az ázsiai túristák számát figyelembevéve szerintem ez hamarosan meg fog változni. A hegyoldalra alternatív útvonalon másztunk fel, van hivatalosan erre a célra épített lépcső is, de azon óriási a forgalom és mi itt is hoztuk a szokásost, hogy amúgy ritkán használjuk a járt utakat. 

Tudtuk, hogy a második szállásunk is ezen a környéken van, de volt még időnk, úgyhogy továbbmentünk a Vik nevű városkáig, hogy megnézzük, mit is jelent a fekete homokos tengerpart a három híres troll-sziklával, Skessudrangarral, Landdrangarral és Langhamrarral. Mondom még egyszer, ez a Végzetesek helye. Fantasztikusan komor, lélegzetelállítóan félelmetes a látvány és az óceán hangeffekt együtt. Mintha egy teljesen másik világba csöppentél volna, valami régesrégi északi mendemondába, [tisztára A Sjón, a macskaróka jutott azonnal eszembe] pedig a jelenléted valóságosabb, mint valaha és mégis. Sokkal jobb írónak kellene lennem, hogy ezt át tudjam adni. Nem tudom átadni. Annak ellenére is így gondolom, hogy itt bőséggel akadtak időjárási nehézségek. Itt tapasztaltuk meg először, hogy mit jelent Izlandon a szél és hogy eshet olyan méretű jég az égből, hogy vissza kell menekülni visítva a kocsiba, mert kapucnin és sapkán keresztül is fáj tőle mindened. Valamiért ez a hely nagyon fura érzéseket váltott ki belőlem. A lehető legjobb értelemben furákat. Biztos velem van amúgy a baj, mert egy csomó helyen gyakorlatilag általános útleírást olvastam róla. Pedig kicsit sem átlagos úticél. Azonnal pörög a film az agyadban, ahogy Havas Jon fuldokolva, homokot markolászva tépelődi ki magát a tengerből a Mások elől menekülve, vagy, hogy a 13. harcosból Ahmed a vikingekkel vállvetve megküzd az emberevőkkel :D

 Van az első rész végére egy végtelenül szomorú hírem, ami persze csak innen a honi kanapéról szomorú. A világ egyik legszebb terepasztalán mindenhol megtalálhatóak a tipikus, izmos, bundás kis izlandi lovak és (a korábban a motorháztetős fotókról már megismert) bárányok. Végig azon gondolkodtam, hogy ok, a bárányokat értem, iszonyú finom pörköltet lehet csinálni belőlük, sok pirospaprikával és faggyúval és a tetejébe még jól is tejelnek. Nade a lovak? Vajon mit csinálnak ennyi lóval? Rákerestem....a munka mellett, igen, pontosan azt, lókolbászt. Nyami :)))

Legszívesebben a ház előtt sétálgatnék, de nem merem megkockáztatni. Így inkább a  buszmegállóban várok.

Számolom, eddig tíz üresjárat. Számomra üres, persze.

Fura érzés. Mintha évekkel ezelőtt láttam volna őket utoljára. Mit lehet mondani? Mit kell mondani? Meg kell szólalni egyáltalán? Vagy elég ölelni az ismeretlenül ismerős illatú testet? Újra mélyet szippantani a váll és a hajtő között megbújó illatból, onnan, ahonnan a kis göndör fürtök már réges régen eltűntek? Ölelésből is van ezerféle. És nálam most pont van olyan, amit a húgaimnak tartogatnék. Jár az agyam az elmúlt néhány hónapon. Vérségi kötelékeink számítanak bármit is? Determinálnak bármire is? Van értelme megszólalni, ha ez az egyetlen kapocs közöttünk? És egyáltalán mit jelent ez a szó? Valami láthatatlan köldökzsinórt? Vagy csak egy szétbomlott,ócska, visszafeslett láthatatlan kötéldarabot, amivel egymást rángatjuk át az éveken? Lehetünk ettől még idegenek egymás számára? Vagy már azok sem? Van valami az idegen státusz után? Vagy csak a semmi? Mit lehet mondani azoknak, akikkel akkor találkoztál utoljára, amikor a gondosan bezárt ablakok mögött pofán vágtad az apád? Tágra nyílt szem és szétcsattant bőrön megcsillanó vércsepp. Ott csillog a szája szélén az egyetlen dolog, ami összeköt minket? Napokig árulkodik? Meg tud alvadni egyáltalán? Vagy még akkor is bíborvörösen izzik, ha már rég begyógyult a helye? A szemét, azt a tekintetet, azt soha nem fogom elfelejteni. A gyűlölet jégvirágai felkúsztak belőle a csukott ablaktáblákra. A bőrömön éreztem. Nem is, a bőröm alatt. Ott, pont ott, ahol az ő vére folyik az én ereimben.

Újabb busz, nyílik az ajtaja, aztán a téli ködbe vesznek a fényszórói. Pedig nekem találkoznom kell velük.

Kell, hogy legyen még valami a vérségi köteléken kívül, valami, ami eléggé termékeny ahhoz, hogy akarjuk a másikat. Emberként. Testvérként. Pont az, ami miatt minden nap becsúsztattak egy levelet délután három óra körül a szobám bezárt ajtaja alatt. Valójában semmiről nem szóltak, vicces rajzok voltak rajta,  de nekem az egyetlen kapaszkodót adták a kezembe a külvilághoz. A tankönyveim közé rejtettem őket. Az egyik levél picit más volt, mint a többi. Két ablak volt rárajzolva. Az egyikben kettő a másikban egy pálcikaemberke. A két pálcikaemberen copfok, egyikük kezében kosár. Semmi mást nem írtak rá, én mégis mindent értettem. Tudtam, hogy az idő tájt, amikor a leveleket becsúsztatják, rajtunk kívül még senki sincs itthon, nagyjából 20 perc idő állt a rendelkezésünkre. Hallottam, amikor megjöttek és azt is, amikor feltrappoltak a szobájukba, megkoppantották az ajtómat. Kinyitottam az ablakot, és körülnéztem, tudtam, hogy ha most bejönne valaki a kapun, az mindent, de mindent látna. Óvatosan felálltam a radiátorra és kihajoltam. Ott voltak. Összevigyorogtunk. Suttogták, hogy mit csináljak, és hogy az egészet megtervezték. Lemérték, hogy az ő szobájuk és az enyém kívülről nagyjából kartávolságra volt egymástól. Levágtak egy kötelet, nagyjából ekkorát. Az egyik végére egy marok méretű kavicsot kötöttek, most aztán kiengedik a párkányról, és szép lassan meglóbálják, kapjam el.  Mindig csak egy kicsit lódítottak rajta, egészen addig, amíg kényelmesen el nem tudtam kapni. Aztán ráakasztottak egy kis kosarat, megemelték a kötél náluk lévő végét és a kosár átszánkázott hozzám. Egy banán volt benne. Ritkán ettünk ilyet akkoriban. Azonnal befaltam, a banánhéjat pedig visszacsúsztattam nekik, végül óvatosan elengedtem a kötelet, nehogy túl nagy lendületet vegyen, ők behúzták, egy utolsó mosoly és visszazártuk az ablakot. Elmondhatatlan volt az egész. I

lyenekre gondolok. Nem lehetünk idegenek  egymás számára. A banán illata mindörökre ezt az emlékképet fogja felidézni bennem.

Ritkulnak a buszok, de még mindig semmi.

Furcsa fázisai vannak a legközelebbi emberi viszonyoknak. Elkerülhetetlen a kitárulkozás. Olyan, mint az a torzó biológia órán, amiből ki-be tudod pakolászni a szerveket. Pont úgy, csak érzésekkel. Ki-be pakolod mások érzéseit. Ahány kapcsolat, annyi torzó, annyiféle szervvel. És te attól függően kezeled óvatosan, körültekintően, hogy mi a célod azzal a kapcsolattal. Sajnos ez ilyen egyszerű. Minden emberi kapcsolat okkal keletkezik és egyéni célod szerint viszonyulsz hozzá. Ebből aztán komoly bonyodalmak vannak.

Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy mi volt az oka az apámmal való kapcsolatának. Mert úgy éreztem, hogy semmi, de semmi közük nincs egymáshoz. Két fül voltak egy ember fején. Mindig más irányba hallgattak. Azt válaszolta, szerettem apádat fiam, de úgy mondta, hogy jobb lett volna, ha inkább dúdol. Félelemmel töltött el, hogy esetleg én voltam az ok. Borzongással töltött el a gondolat, fájdalmasnak éreztem a beágyazódásom, 9 hónapnyi teljesen felesleges fejlődésem. Az érkezésem utólag egy nem várt vendégére hasonlíthat, akit kényszeredett mosollyal fogadnak, de nagy levegőt vesznek amikor elmegy, és először az életben gondolják ugyanazt, kétfelé fordulva a hitvesi ágyban: jó volt letudni, s egy időre ennyi elég is volt. Csakhogy én maradtam. Móki igazából csak bonyolított ezen a torzó-dolgon. Mellette még kevésbé értem a szüleim egymással és velem való kapcsolatát. Móki annyira élő, Móki sebészi pontossággal pakol. De ezen túl már minden annyira bonyolult. Pont mit a hit.

Az ezredik busz megy el nélkülük.

Szerintem ma már nem fogunk találkozni. Boldog születésnapot.

Ezen a furcsa napon a napsütés átszikrázott az ózonrétegen, de nekem nem az UV sugárzás volt a legnagyobb problémám. Rajtam kívül a világon senki sem fészkelődött, a Duna felett egy láthatatlan szellő suhant át, csak onnan tudtam, hogy megbillentette a folyó felett vitorlázó sirályokat A villamos veszettül nyikorgott a kanyarban, miközben az ellenőr komótosan közeledett, kézről-kézre járt, nem mosolygott, talán ez volt benne a legaggasztóbb, mert elvette tőlem a lehetőségnek még a gondolatát is, hogy kidumálhatom magam. A nyitott ablakon beszélgetésfoszlányok szűrődtek be, elvegyültek a belső térben duzzadó betűtengerben. Én csak arra tudtam gondolni, hogy nem vettem jegyet. A szemem sarkából néztem, ahogy közeledik, aggasztott a gyorsasága. Pániktól mentes sétába kezdtem a villamos eleje felé és közben arra gondoltam, hogy fent, a szinkronban himbálódzó kapaszkodók megelevenednek, mint a játékos majmocskák, tréfásan foglyul ejtik, két oldalról fülön csípik a morcos ellenőrt, az orrát pöckölgetik, meg feltolják kicsit, olyan malacformára, ő pedig két kezével mosolyogva hessegeti őket. Addig talán oda is érünk a következő megállóba.  Tudtam, hogy néz engem, nem hülye, gondoltam, egy pszichológus pontosságával méri be az olyan közhelyes emberi reakciókat, amiket kipréselt belőlem is a hatóság-para. Amikor kezdett kiverni a víz, akkor már nevetni lett volna kedvem, szánalmat érezni magunk iránt szívbemarkolóan nevetséges dolog. A fantáziám nem hagyott nyugodni, életre keltették a kapaszkodók. Megelevenedésében közre játszott egy akkurátusan befésült, dauerolt, lilás fehér hajú, kockás kabátos néni is, de, csak mert folyamatosan az orrát szívogatta. Percekkel korábban még zsepivel kínáltam volna, de most kipécézte őt a képzeletem. Percek alatt az agyamban futó képregény főszereplőjévé változtattam őt. Pengeélesen láttam magam előtt, ahogy egy újabb, erőteljesebb orrszívást követően a néni becélozza az oldalvást álló ellenőr combizmát, lendületet vesz, és mellkasból ellő egy ütést, pont két izomcsoport közé.  

Megboldogult apám ezt békának nevezte. Ennek az igen gyors hatástalanításra képes ütésfajtának a jellegzetessége, hogy az  izomcsoport, amit eltalál, pár percre összehúzódik, és kézzel is jól tapintható módon megduzzad.

Álmaimban az ellenőr összerogy, a néni felpattan,  diadalittasan a földön fekvő ember szemöldökének találkozásába illeszti botjának gumi tappancsát, és azt mondja:

• ’56 óta felhergelnek az egyenruhák!

Addig nyugvó, belül bolyongó képzelőerőm egyszeriben szárnyra kelt, célra tartott,  úgy mint amikor egy gömbhal telezuppantja magát levegővel, pattanásig feszül, óriásivá dagad és rendkívül szúrós lesz. A villamos eszeveszett gyorsasággal suhant a körúton és engem halálos nyugalom kerített hatalmába, tudtam, hogy mindjárt a következő megállóban vagyunk. Ekkor lépett oda hozzám az ellenőr. Jegyeket, bérleteket, mondta én pedig nekiálltam eszeveszetten, mosolyogva a táskámban kutatni. A szívem a torkomban dobogott, a villamos fékezett. Tudják biztos, hogy milyen az, amikor megérzik, hogy nyert ügyük van ugye? Szinte már hallottam, hogy nyílik az ajtó. Nyílt is. Bocsánatkérő pillantással ugrottam ki rajta. Éreztem, ahogy utánam kap, hogy a tömeg körülöttem hangosabban felhördült, de közben magával szippantott a kiömlő emberek áradata, a kabátom engedett, éreztem, hogy szabad vagyok. Hátrapillantottam. Láttam a felbőszült arcot, ahogy megpróbálja átverekedni magát a tömegen keresztül, a hangja beleveszik a környező zajokba, leolvastam a szájáról amit mond. Egy ijesztő pillanatig amolyan sün-forma emberfal magasodott körülöttem, aztán szétnyílt egy helyen és én futásnak eredtem, a szembejövő síneken kezdtem futni, hogy megkerüljem a villamost, átjussak a zebrán és eltűnjek az Oktogont övező utcák valamelyikének sarkán. A zebra közepén járhattam, amikor a lámpa pirosra váltott. Én is tudtam, hogy ez nem fogja megállítani, véletlen sem lassítottam volna, ráadásul megszállt egy diadalittas érzés, hogy ez  nyerő szitu, ami már biztosan az enyém, a lábaim még jobban megeredtek. Mégis, amikor átértem a másik oldalra, hátrafordultam. Veszett róka arccal meredt rám, köztünk a kétsávos úton már zúgott a forgalom. Belém bújt az ördög. Szembefordultam vele, és mosolyogtam rá. Picit megállt az idő. Többen is minket figyeltek, úgy akartam érezni, hogy nekem drukkolnak. Utólag persze van időm arra, hogy kicsit elmerengjek azon, hogy mennyire nem lennék ellenőr. Úgy képzelem, hogy egy ezredes precizitásával öltözködnek reggel. Az egyenruha kikeményítve lóg a beépített szekrény ajtaján, fehér atléta, sötétkék, élre vasalt nadrág, szürke zubbony, és az egésznek a koronája, a piros karszalag a fém S-kampóra akasztva. A király új ruhája. A hatalom szövetként történő megtestesülése. Kell is ez az érzés, mert hadba vonulni – vagy 21. századi kifejezéssel élve műszakot felvenni - nem lehet egyszerű feladat. Csipetnyi csapat a túlerővel szemben. Láttunk már csodát, furfangosan megnyert csatákat, de ezek nem következnek be azért nap, mint nap. Márpedig az ő háborújuk rendkívül hétköznapi dolog. Válogatott sokféleséggel kell megverekedni. Gladiátorharc, amiben én egy boldog pillanatra murmillo-nak képzeltem el magam. Kerek bőrpajzs piramis-szegecsekkel, lábszárvédő mintázott réz betétekkel, karcsúsított bőr mellvért rövid szoknyával, falcata kardomon kézvédő lemez,  a hajamban bőrpánt, az egész együtt pedig amazonos utánérzés, hirtelen nem is értettem, hogy nem kápráztatja el a látványom. Még mindig csúnyán nézett, és most először szomorú mosoly suhant át az arcán, ő is tudta amit én, ezt a csatát elveszítette. A forgalom egyszerre lassult. Egy pillanatig még eljátszottam a gondolattal, hogy recipe ferrum jelzem, hogy hogyan döntöttem a pillanat sorsáról, de mélyen, legbelül megsajnáltam őt. Ahogy újra felé néztem, hirtelen, az Andrássy út felől furcsa, ijesztő hang verekedte át magát a fülemig. Sikoly. Sok sikoly. Talán meg is hajlott tőle a tér-idő kontinuum, olyan gyorsan jutott el hozzám. Az ellenőr is hátrafordult. Egy felbolydult méhkas lett a tér, ahogy becsapódott a rohanó embertömeg. A pánik úgy terjedt szét, laposan, fejmagasságban, koncentrikus körben, mint ahogy a focimeccseken hullámzik a tömeg. Felfogtam, hogy történik valami, de nem tudtam, hogy mi. Végigfutott rajtam, hogy talán nem vagyok biztonságos távolságban, de nem tudtam, hogy mitől kellene félnem, márpedig ha nem tudom, akkor félni sem tudok eléggé.

Mit csináljak így vagyok összerakva. Mindig tudnom kell, hogy mivel állok szemben. Anyám mindig megkérdezte a kórházzal végződő kalandjaim után, hogy „kislányom hogy lehet, hogy neked nincs veszélyérzeted?”. Dehogyis nincs Mama, de csak ha tudom, hogy mi a veszélyforrás. És azt ugye csak ritkán lehet előre tudni. Most sem lehetett előre tudni, hogy  a Fővárosi Állatkert forráshiányra hivatkozva idén nem nézeti át a nagyvadak ketrecének zárait. Úgy voltak vele, hogy a rács mindenható. Talán, hogy már a látványa is elengedő. És az állatok amúgy is gyorsan tanulnak, az áramütés fáj, a rács kemény, az étel a felhúzható kisajtón érkezik. Talán azt gondolták, hogy ez majd odaragasztja őket. Talán fogalmuk sincs az ösztönről. Ebbe még belegondolni is szörnyű. Teljesen egyértelmű, hogy túléltem egy hím és két nőstényoroszlánnal történt találkozást, különben nem tudnék írni róla. Az esetről eltettem az újságcikkeket is. Írásom a történet tanulságának gyermeke. 

Rémült arcú emberek futottak el mellettem. Lányok, akik randizni jöttek. Anyák, akik percekkel korábban még áhítatos arccal tologatták gyermekeiket. Férfiak, akik féltek. Urak, akik sétáltak a nyár végi melegben. Nők, akik fodrásztól jöttek. Rémült nők, tökéletes frizurával. És ellenőrök. Kikeményített zubbonyban. Lassan ritkult az embertömeg, de mivel senki sem tartotta tiszteletben a közúti közlekedés szabályait, özönlöttek minden irányba, a villamosok viszont sűrű egymásutánban érkeztek mindkét oldalról, és kényszerűen feltorlódtak egymás mögött. Egy tökéletes világban a villamosvezetők gondolatolvasók, kinyitják a feltorlódott szerelvények ajtaját és elnyelnek valamennyit a tömegből, majd az ajtók záródnak.

Az ellenőröm ekkora teljesen eltűnt a szemem elől.

Én még mindig csak álltam, de egyre kevesebbet láttam a szerelvényektől. Előrébb kellett jutnom kicsit, sőt végül felálltam a kis földalatti aluljárójának sárga korlátjára. És akkor megláttam őket. A kicsit kopottas-sárgás bundát, a feszülő izmokat, az ombre sörényt. A következő pillanatban már a hangjukat is hallottam, azt a félreismerhetetlen, gyomorból feltörő morgást, amit eddig elnyomott az egyetemes rendjében megbomló környezet összes hangja. Hárman voltak így első ránézésre (mondom én, hogy sosem lehet tudni, hogy mivel állsz szemben, fogalmam sem volt róla, hogy hányan lehetnek még), méltóságteljes megjelenésük megkérdőjelezhetetlenné tette, kiterjesztették a territóriumot. Idegesnek tűntek, háttal összezártak. Hátranézem. A mögöttem lévő bank ajtaján tömegével próbáltak meg bejutni, biztonságos hely után kutatva. Borzalmas hangzavar volt. Nevetséges módon néhányan mellettem, az y-generációból telefonnal vették az eseményeket. A galambok felköltöztek a magasfeszültségű vezetékekre, annyian voltak, hogy szinte teljesen behasasodott a súlyuk alatt. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyi galamb lehet az Oktogonon. A szirénák ekkor hangzottak fel először, de nagyon távolinak találtam őket. Ma sok bajom van ma a hatóságokkal – gondoltam. Végigfutott az agyamon, hogy az előbb még gladiátor voltam, most viszont sípcsont, porcos végződéssel. Végre - Mama most megdicsérne talán - megjött a veszélyérzetem is. Igazából már számítottam rá, hiányoltam is kicsit. De valahogy elégségesnek éreztem a távolságot és a zűrzavart közöttem és az állatok között. Talán eddig vezette őket az egyenes út és a menekülő tömeg, de itt, a kiszélesedő térben már nem érezték biztonságosnak a létezésüket, főként ha eddig ketrecben suvadtak éveken át. A hímoroszlán egyre erőteljesebben nyilvánította ki nemtetszését, megfeszült izomzata hátsó, kissé megrogyasztott lábaira támaszkodott és a mellső mancsával a levegőbe mart. Világos, hogy feltétlen reflexeik nem alakulhattak ki, mert ilyen helyzetekre az evolúciós sosem kért tőlük válaszokat.  Azt pedig lehetetlenség elvárni tőlük, hogy egyszerű bivalycsordának nézzenek minket. Nem kapnánk adekvát válaszokat magatartástudományi szempontból. A nőstények is lassan, félelemmel teli kiszámíthatatlansággal mozogtak a háta mögött, egyik lábukról a másikra himbálóztak. A körülöttük lévő tér egyre inkább kiüresedett. Egy hentesre gondoltam, aki reggel elfelejtette visszazárni a hűtőkocsivá preparált kisteherautójának hátsó ajtaját és pont erre jár. Hiú álom. A  tér közepére lassan beguruló vadszállító autók látványa, elhihetik, megnyugtató volt. Már korábban eldöntöttem magamban, hogy ha valami visszafordíthatatlan történik, elfordulok. Kifejezetten izgultam, hogy ez ne következzen be. Az altatólövedékek hangja már egy viszonylagos csendbe csattant bele. Háromszor.

Ebben a pillanatban vettem észre, hogy az ellenőröm a bank kirakatához préselődve figyel. Vállból tudja csak megmozdítani a karját, próbál az ujjával fenyítőleg inteni, hogy ejnye-bejnye, majdnem recipe ferrum, mert a kézfeje lefelé lóg. Groteszknek tűnhet, de megenyhültem iránta. Aztán futásnak eredtem. Soha többé nem potyáztam.

Meg kell mondjam, hogy egy nagyon kicsit sem csodálkoztam, amikor kiderült számomra, hogy A macskaróka című kisregény írója, Sjon (Sigurjon Birgir Sigurösson) az izlandi csodabogár, a nagyon különc Björk szerzőtársa és barátja_És ahogy Björk zenei stílusa, vagy a művészete nem való mindenkinek, úgy ez a könyv sem_ez utóbbi kijelentésemmel több célom is van, az egyik, hogy a célcsoportot leszűkítsem, a másik pedig pont az ellenkezője, hogy felkeltsem az érdeklődést, és majd mindenki jól döntse el maga, hogy nekivaló-e, ezt pedig nem lehet másképpen megtenni, csak úgy ha elolvassa_a mindenki_Tulajdonképpen kisregényről beszélünk, annyira kicsiről, hogy ha én éppen olvasás közben otthon tartózkodtam volna, akkor a szokásos, nagy bögre habos kávé mellett, nem több, mint két óra alatt kivégeztem volna_de nem otthon tartózkodtam_így lett összesen 4 óra_de milyen 4 óra, tejóéééég...._ez a könyv a párhuzamosan futó ellentétek könyve_de a legdöbbenetesebb az benne, hogy ezen a kábé 130 oldalon annyi dolog történik, ami egy nagyregénynek is simán jót tenne, mindezt úgy, olyan letisztult és olyan sallangmentes, hömpölygős formában, hogy egyszerűen nem lehet letenni_nem másért, hanem mert rá akarsz jönni, hogy mi az összefüggés a két párhuzamosan futó történet között_Az egyik esemény 9 napot, a másik pedig nagyjából 30 évet ölel át_már az első lap odabilincsel a könyvhöz_elkapja a fantáziádat és annál fogva ránt át a történeten, végig gondolkodnod kell, figyelned, nagyon figyelned, minden leírt szóra, minden cselekményleírásra, mert semmit sem magyaráz meg, csak lassan sodorja az eseményeket, miközben rád bízza, hogy gondolkozz a mesén, s néha-néha mosolyogva hátba vereget és azt mondja: nyugi a végén minden kiderül_szerintem erre, ilyen terjedelemben csak a legkifinomultabb írói technikával dolgozók képesek_egyetlen felesleges mondat nincsen_egyetlen egy sem_és minden mindennel összefügg pedig sem időben sem térben nem kapcsolódnak feltétlenül_csak a katarzisban, de ott viszont nagyon_Szóval eddig hibátlan, az érdeklődésed végig fenntartva, de mi a sztori valójában?_na ez az_többet tudnék írni róla, mint ahány oldal maga a könyv_arra gondoltam, hogy csak kérdéseket teszek fel_olyanokat, amikre csak igen/nem válasz adható_

_Érdekel, hogy hogyan viszonyulnak az emberek 1880-ban a Down-szindrómához?_

_Érdekel, hogy mi lehet egy hajón, ami legénység nélkül fut be a kikötőbe?_

_Érdekel, hogy hogy fér el egy koporsó egy nagyobb vászonzacskóba?_

_Érdekel, hogy hány réteg és milyen anyagból készült ruházat kell ahhoz, hogy 9 napon át, térdig érő hóban kövesd a prédát és túlélj két lavinát?_

_Érdekel, hogy mi születik egy róka és egy macska szerelméből?_

_Érdekel, hogy mi történik egy könyvben, amiben az elején meghal a főszereplő?_

_Érdekel, hogy mit jelent a skuggabaldur kifejezés és hogy lehet valakinek Baldur Skuggason a neve?_

Ha ezek közül csak egy olyan is van, amire a válaszod igen, akkor mindenképpen_jó elmélyülést Izlandban_:)

Egy hely, ahol csak azért van civilizáció, mert az elmúlt másfél évszázad egyre többet tud erről a lehetőségről. Egy hely, ami immunrendszernövelően koszos, ami titokzatos, ami játékosan felfedezhető, amiben vaskos testet ölt a gyerekkor esszenciája. L alakú vályogház, hajdanán napsárga, mostanra majdhogynem a vázszerkezet is látszik egyébként pedig térképeket rajzol rá a penész. Az udvaron kerekes kút, a tető foghíjas cserepei között beszűrődő fénycsíkok által rajzolt padlás. Kincses padlás, milyen másmilyen. A  ház oldalába támasztott régi, rozsdás fémlétrán lehet felmászni a megtévesztő sötétségbe, de percek alatt hozzászokik a szem és egyszercsak kirajzolódnak a tárgyak. A régi ládák. Faládák. Tulipánosak. Meg hajóládák. Vasalattal, rozsdával. Az egyikben könyvek és régi térképek. A másikban elsárult lapokon gépelt és kézzel írott levelezés. A harmadikban egy abroncsos ruha váza. Óvatosan kiemelem, finoman pereg róla az anyag. Mondom: kincsek. Egy vödörre kötelet kötünk, abba tesszük, és leengedjük a padlásról. Szinte hihetetlen miket találunk. A levelezésből kirajzolódik egy komplett második világháború által átírt családtörténet.  Az első szobában lakunk, amikor ott vagyunk. Ez lehetett a tisztaszoba.  Apám éjjel sátorban alszik az udvaron. Rendszerint kikéreckedek hozzá. Mezítláb nyel el a sötétség, tisztaapádvagy, hallom, és csukódik mögöttem az ajtó. Semmilyen viszonyom nincs ezzel a kijelentéssel, csak a létezéséről tudok és csak azért mert gyakran hallom. Ez a jelző rendszerint úgy oszlik el rajtam, mint valami lemoshatatlan máz, én észre sem veszem, szinte bőrömmé válik. Nem vagyok klasszikus értelemben vett kislány. Állandó bajkeverő és kalandkereső vagyok. Kócoshajú, piszkoslábú, sörhabivó, bolti szarka. Limo-ra és tejporra szakosodott. Vakítóan barnabőrű állandóan fáramászó lány-Maugli. Minden pocsolyák és búzamezők koronázatlan királynője. Esőben mezítláb száguldozó. Dióhéjjal rajzoló, macskamentő. Epreskert és érett paradicsom-pusztító. Krumplibogár és kristályosan-csillogó-kavics-gyűjtő. Bunkerépítő. Gördeszkabajnok, bringaszerelő-gumijavító kisiparos. Magányos útjaimon pedig csak simán felfedező.  A rendelkezésre álló új tereket rendszerint egy nap alatt bejárom. A hátsó zsebemben egy kockás papír és egy lerágott végű ácsceruza. Térképrajzoláshoz, alapfelszerelés.  Egy régi Ukrajna szegődik társamul, akkora a váza, hogy nem tudom ülve hajtani. Néha eltévedek. Nem érdekel, mindig hazatalálok.  Ez a későbbiekben direkt szerencsés. Anyámnak nem marad más, csak az aggodalom. Alattomos érzés, mostmár tudom. Ő is csak az elején csodálkozik. Ahogy növök, úgy leszek egyre és egyre vadabb. Zabolázhatatlan. Minden hétvégét kórházi ügyeletben töltök. Van orvos, aki már előre köszön. Van aki egy óvszert fúj bele lufiként egy Leukoplast külső, kerek palástjába fájdalomdíjul, hóember formája lesz. Hazáig szénné égünk, anyám el akarja venni, de nem adom mert én erről a világon semmit nem tudok. Én lufinak látom. Otthon a nővérem elveszi, átszalad vele a teraszon, a végében felém fordul és gonoszul kipukkasztja. Ordítok. Egy törött kar itt, egy betört fej ott, agyrázkódás, rozsdás szög a talpban, egy a könyökben, kutyaharapások szőr nélkül. A legsúlyosabb sérülésemet  egy sámliról leesve abszolválom. Kész röhej azok után, ahogy kihívom a sorsot magam ellen. Rendesen ciki. Hátradőlök, de nincs támla. Fejjel a parkettába. Semmit sem tudok magamról, csak érzem, ahogy egy ágyra fektetnek, de nem tudok megszólalni. Egy hét kórház. Anyám a hír hallatán majdnem elájul.  Két nap múlva már a reggelit szállítom a kerekes kocsin, teát osztok, császkálok, nem lehet lelőni. Üvegablakok választják el egymástól a kórtermeket. Látom, a mellettünk lévőben kisebbek vannak, viccelünk velük, bábozunk nekik, úgy csinálunk, mintha lemennénk egy láthatatlan lépcsőn. Utólag azt gondolom, a komplett kórterem gyógyulásához járultunk hozzá saját szobatársaimmal. Korai bohócdoktorságként aposztrofálom. Imádnak az ápolók. Gyere, mondja az egyikük, most átviszünk az Amerikai útra. Országos Gyermek-Idegsebészeti Központ. De az én lelki szemeim előtt megjelenik egy Boeing 747-es, beszállok, mosolyogva integetek anyámnak, kiabálom, hogy ne aggódjon, visszajövök. A hangomat elnyeli a gépzaj, kigördül néhány könnycsepp. Tényleg úgy értem, hogy Amerikába megyünk. Leírhatatlan csalódás leszállni a képzeletbeli Boeing-ről és újra a földön járni, amikor a betegszállító lefékez az indulástól számított  10 percen belül és kitesznek belőle.  Zokogok. Az ápoló azt hiszi félek, de én az amerikai utamat siratom. Annyira akarják tudni, kibököm hát mi bajom. Az egész vizsgálat alatt röhögnek. Nem rajtam, velem, tudom. Utólag szerintem is mulatságos. És persze csaláncsípés, de azzal nem megyünk orvoshoz. Teljes testre kiterjedő, rendszeresen visszatérő.  Az életvitelszerű sérüléseim miatt anyám egy idő után már háziorvosként funkcionál. Egyet kér csak, szavak nélkül. Ne sírjak. Vállaljam a felelősséget a hülyeségeimért. Ez életreszóló útravaló. Ő sem sír. Szinte soha. Más hülyesége miatt sem. Pedig a helyében sokan sírnának. Na persze nem miattam. De ő is gyakran szerez akkortájt sebeket. A hétvégi telkünk egy bányatavakkal övezett település Budapest közelében. Jellegzetes illata van a háznak. Régmúlt illat. A nővérem nem szeret itt lenni. Ő nem vadul, hanem olvas. Mindig, mindehol, mindent. Ő már máshol tart. Hamarabb felnőtt mint én. És kislányként is megfontoltabb és kifinomultabb volt nálam. Irigykedem is rá, nádszálkarcsú, kétrészes bikiniben feszít egy nyugágyon. Nekem még mindig elég egy fürdőbugyi. És leragadok a Rabló lánya című könyvnél, egy szuszra elolvasom vagy négyszer. Nem tudok betelni Ronja kalandjaival. Szívvel-lélekkel tudok azonosulni vele. Úgy érzem, mintha rólam írták volna. Apámmal minden délután elbringázunk a legközelebbi bányatóhoz. Semmi klasszikus strandolós dolgot nem viszünk magunkkal. Egyetlen felszerelésünk egy keményre fújt traktorgumi. A víz kristálytiszta és jéghideg. Az alján csodás, lassú táncot járnak a hínárok. Beúszunk a tó közepére, a traktorgumiról ugrálunk. Ebihalat gyűjtök egy befőttesüvegbe, amit ott találok eldobva. Hazaviszem, mondom. Hozzad, mondja. Gondosan beágyazom a sóderbe, a bokáig érő vízben. Dolgunk van még, körbe kell sétálnunk a tavat. Mindketten tudjuk, hogy van egy agyagos rész, vöröslő, fekete csíkokkal márványozott iszap amerre a szem ellát és enélkül nem lehet hazamenni. Dagonya. Nekem a mennyország. Bírkózunk és egymást dobáljuk maroknyi darabokkal. Az egész testünket bekenjük vele és hagyjuk, hogy ránkszáradjon. Egy szó nélkül fekszünk a napon és pikkelyesre száradunk, aztán versenyt futunk a vízig. Azon a nyáron nincs rajtam ekcéma. Ránk esteledik mire elindulunk hazafelé. Anyám már aggódva ácsorog a kapuban. Lekéstük a vonatot, mondja. Apám kibont egy sört, ő nem bánja, akkor ma is itt alszunk. Gyere hátra, mondja nekem. Hátul a szó legszorosabb értelmében vett Paradicsom. Gyönyörű ágyások, fűszernövény kerítéssel. Gyere Doró, célbalövünk, mondja. A kezembe adja a légpuskát. Lefelé tartsd. Lefelé tartom. Lábon lövöm. A 9 órás vonattal hazamegyünk. Anyám rendesen hálás a láblövésért. Én hazáig a csomagtartó hálóban utazom. Az ellenőr megpróbálja megmagyarázni, hogy ez nem normális, de mi ezt pontosan tudjuk. A kezemben a befőttesüveg, benne a gondtalanul úszkáló béka-Mauglik.

Az ember egészen sokat tud tanulni az újszülöttektől. Mielőtt megszülettek a fiaim, az volt az elképzelésem, hogy a gyermek egy fehér papír és tőlem függ, hogy mi kerül a papírra. Elég hamar rájöttem, hogy ez az elképzelésem messze nem fedi a valóságot. A gyermek személyiséggel születik és nem árul zsákbamacskát. Őszintén és védtelenül , de nagyon is határozottan tesz ki mindent amilye van, odatolja az ember orra alá, aki, a legtöbb amit tehet, hogy önkritikát gyakorol és elfogadja ezeket.

Az újszülöttet felesleges nevelni, felesleges napirendre szoktatni, annak kicsit később jön el az ideje, az újszülöttet önmaga tökéletességében érdemes kezelni és tiszteletben tartani. A nevelés elmaradhatatlan, de nem most van itt az ideje. Különben ezek miatt a nem fontos dolgok miatt átsiklunk az igazán fontosak felett.  De azért általánosságban elmondható az újszülöttekről, hogy rendkívüli alvásigényük és az új világhoz való alkalmazkodásuk néhány napig túlmutat ezeken a készen kapott tulajdonságokon. Ezért 24 órából 20 órát alszanak. És persze, el kell oszlassunk egy tévhitet, sírnak is, a fennmaradó 4 órában. Nincs az a nyugodt kisbaba, aki ne sírna. Mert ez az egyetlen kommunikációs eszköz, ami a rendelkezésére áll, hogy éhségét, magányát, melegségre vágyását, az anya bőrének illata utáni vágyát kifejezze.

Ez az időszak soha vissza nem hozható, semmivel el nem cserélhető, ez a különleges néhány nap, ami a szimbiózisról szól és a családdá válásról, ezt ők jobbára átalusszák. DE...vannak kivételek :) és Bogi az egyik ilyen kivétel :) Hétfőn délelőtt betoppantam egy babaillatban tobzódó lakásba, hogy megismerkedjek vele, ajtót nyitott egy gyönyörű anyuka, Judit, akiről ember meg nem mondta volna, hogy 9 napja szült :)

Semmivel sem összehasonlítható békesség költözik ilyenkor az újszülöttel együtt a lakásba, és ez független attól, hogy sírós vagy nem sírós baba. Hát Bogi nem kifejezetten sírós baba. Bogi, azon kívül, hogy gyönyörű, hogy egyértelműen látszik rajta, hogy kislány, rendkívül éber szemlélő és kifejezetten határozott természetű. Ő egészen pontosan tudja, hogy mit akar. Őt érdekli a világ, ami 9 napja körülötte van, minden szemügyre vesz, szereti a lámpákat nézegetni, szeret karban lenni, figyel a hangokra....és nem szereti a fotózást :) Vagy legalábbis az ezzel járó macerát, ha mégoly óvatos is az ember, hogy nem hangoskodik, hogy kesztyűt húz, hogy puha és meleg legyen az érintése. Bogi érzékeny az őt körülvevő világra, reflektál rá és ez nem kifejezetten újszülött tulajdonság. De az embernek nincs szüksége türelemre, hogy ezt elfogadja. Három kerek órán keresztül suttogtunk, símogattuk, megkapta a neki járó anyatej-penzumot és éneket, popórázást és miegymást, de Bogi nem akart aludni :) Modellkedni meg aztán végképp nem. De mi csak szerettük őt, igen, én is szerettem őt, mert nem lehetett nem szeretni. És ezért ajándékba adott nekem 10 percet, amikor ezeket a fotókat elkészítettem. Sosem dolgoztam még ilyen sebességgel :D

Bogi-angyalka, isten hozott :)

Esti futásom idején találkoztunk. Nem volt ebben a találkozásban semmi különös. A történet sem különös. Csak elgondolkodtató, milyen egyszerű módszerekkel írható felül az általános világvége-érzés, a minden iránti közöny. 

Már terjedt a kora nyári, illatos, átható sötétség. Abban a pillanatban kapcsolódtak fel az utcai lámpák,amikor lefékeztem és megálltam mellette. Bárki megállt volna. Egy elborult, hanyagul és dühösen az út szélére cincált, karcos, horpadt bringa mellett ücsörgött a padkán. Szolgálatkész, minden lében kanál bicikli volt ez, amiről rég lekoptatta a festéket a bajtársiasság. Csupa tiszteletreméltó patina. Néha finoman megrázta a sírás utáni szepegés a kicsi fiútestet és ez óhatatlanul is felébresztett bennem valamiféle megmagyarázhatatlan gondoskodást. Színes, szilaj kinézetű emberke volt, sisakszerű haja pont úgy vöröslött, mint a vércseppek a térdén.

- Jól vagy? – kérdeztem bele az esti csendbe ami körülvett minket. Nyugodt volt a hangom, nem gondoltam át különösebben, csak valahogy nem illett ide a túlburjánzó aggódás. Nem nézett rám, a fejét rázta, fel-le-fel-le. Értettem, de eldöntöttem, nem tud becsapni. Közelebb léptem.

- Fáj? – most is rázta, csak most jobbra-balra. Nem. A megilletődöttséget nem egykedvűsége kanyarította közénk, hanem szabadjára engedett szomorúsága. Nem is tudta, hogy pont ezzel bírt maradásra. 8 éves forma lehetett. Klasszikus Bendegúz-fejű gyermek volt, mintha egy vicces kedvű festő telepöttyözte volna őmorcosságát. Talán már túlzásba is esett alkotás közben. A kisfiú úgy mozdult, hogy a bringa kettőnk közé kerüljön. Felhúzta a láthatatlan falat. Egy ideje elég jól beszélem a nyelvüket. Talán hagynom kellett volna őt, de valamiért nem tudtam megtenni. Hátrébb léptem, hogy bezárhassa azt a szomorú aurát maga körül, ahová éreztem, hogy még nem enged be, felfogtam. Eltelt néhány szívdobbanásnyi idő mire újra szóltam:

- Nem akarod, hogy itt legyek?- újra rázta, újra jobbra-balra. Nem akarta. Valami varázs volt abban, amikor valóban észrevettem őt. Nem a testét, hanem a jelenlétét. Csak a kicsi gyerektest nem akarta még, hogy lássam, talán gúzsba kötötte a dac. Ki akartam bontani ezt a szipogó csomagot, megsimogatni a feje búbját, talán meg is ölelni. Olyat csinálni, ami visszaadja a szárnyait, amit a biciklivel pótolt. Ezért száguldozott, ez olyan világos volt számomra, mint a nap. Azokat szerette volna. A szárnyakat visszakapni. Jobban megnéztem magamnak. A keze, mint egy szénégetőé. Fekete volt. Néhány régebbi sérülés itt-ott, büszke harcos lehet, állapítottam meg magamban. Kicsit távolabb leültem mellé, a magánya egyikünket sem hagyta elmenni, így aztán szótlanul vígasztaltam tovább. Úgy éreztem, hogy majd a fura, közénk feszülő csend megdolgozza a kíváncsi természetét.

Nincs még egy olyan reaktív tulajdonság, mint a gyermek kíváncsisága, el is határoztam, hogy a saját fakardjával győzöm le a bátor harcost. Doboz Tic Tac. Mindig viszek magammal. Szeretem, ahogy futás közben szétárad a számban selymeskés mentolíze. Elővettem a kenguruzsebemből, csörgött benne néhány szem. Kiöntöttem a kezembe és bekaptam egyet. Nem gondolkodom azon, hogy mi van ha lát valaki, mi van, ha valami rosszra gondol. Ez annyira távolinak tűnt. Csak én voltam és a térdén könyöklő csendes-dacos kisfiú volt, akinek lassan repedezett vékony dióhéjburka. A viseletes cipő ütemesen dobolt az aszfalton. Rám sandított. Felé nyújtottam a kezem. Amilyen óvatosan nyúlt érte, olyan mohón tűntek el a szájában az apró, fehér cukorkák. Mind egy szálig.

Megmosolyogtam.

- Szia...- kezdtem előről, hátha most jobban sikerül.

Csak a kezével intett, éppenhogy, aztán, hogy zavarát leplezze, a cipőfűzőjével babrált kicsit.

- Beszélgetsz velem? –kérdeztem.

- Igen...

- Biztos?

- Igen..

- Játszunk álarcosbált. Akkor nem kell megmondanod a neved. Az lehetsz, aki csak akarsz. Hm?

- Nem tudom...

- Lehetnél indián. Törzsfőnök. Bölényvadászat után persze! – vettem le róla a bemutatkozás nehéz terhét.

Zavartan vállat vont, de én láttam átrebbenni a szemén egy leheletnyi mosolyt. Mert ugye az mosolyog először. Észrevettem. Kézfejével megtörölte arcát. Ez lehet a szénégetők tipikus harci arcfestéstechnikája.

- Vagy inkább motorversenyző? Aki túlélt egy szörnyen nagy bukást? – s hogy felvidítsam, hozzátettem: -

Szótlan motorversenyző?

Mostmár határozottan és egyértelműen elmosolyodott, és a térdkalácsába motyogta bele, hogy a bukósisakban úgysem hallani a fecsegést. Talán egy pillanatig azt gondolta, szerencsésebb lenne, ha rajtam is bukósisak lenne. Úgy döntöttem, hogy maradok a motoros sztorinál.

- Rosszul számoltad ki a kanyart, vagy a sebességet. Vagy nagyon bedőltél.

- Lehet...- válaszolja, de érzem, hogy kételkedik a hozzáértésemben.

- Szomorú vagy?

- Hát..kicsit...

- Mert elestél?

- Nem tudom....

- Akkor most legyél varázsló, gömbbel persze, olyannal ami válaszol. A varázsgömbök mindig mindent tudnak.

- Olyan nem csak a boszorkányoknak van?

- De lehet. Akkor legyek én a boszorkány?

- Te nem vagy boszorkány szerintem...

- Miből gondolod?

- Semmiből...- mondja, és igaza lehet, de csak a tudatosság hiányzik belőle, a tudás nem.

- Haza kellene menned. Késő van már.

- Kilyukadt a kerekem...

- Akkor legyél szerelő. Vagy tudod mit? Inkább kincskereső. Most találtad meg a világ legrégebbi és legértékesebb bringáját. Létezik. Talán a kínai császár is tekert rajta. Ha nyomozó lennél azt is megtudhatnád, hogy rajta van-e a lábnyoma a pedálon. Hm? Gyorsan kell cselekedned, mindenki ezt a bringát akarja, minden sarkopn rablók állnak lesben.

- Nem félek tőlük...egy titkosügynök semmitől sem fél...

- Milyen igazad van... – s közben megmosolygtam, hogy megértette a játékot.

Tétován felállt. Láttam, hazakészülődik. Nem akartam semmit mást, csak hogy érezze néhány percig, hogy nincs egyedül.

1997 novemberében halt meg. Mindent megtett érte, a májcirózis, az alkoholizmus és a folyamatos elbutulás bermuda háromszögében tengődött évekig, tekintve, hogy nem hitt az örök életben, neki tényleg a halál volt a megváltás. A dolgok aztán történtek tovább, a felesége lassan nélküle is elhasználódott, talán kicsit lassabban mint vele, de az emléke is éppen oly nehéz volt, mint a létezése. A gyerekei felnőttek. Kicsit zavarta, hogy nem tud velük beszélgetni, de élvezte, hogy nem keseríti meg az életüket, kedvelte ezt a másik világot, ahol nem fájt semmi, ahol volt ideje gondolkodni, ahol a barátai valóban barátok voltak. Itt nem kerítette hatalmába dühroham, a keze nem nyúlt önkéntelenül a kannás bor után. Találkozott néhány régi cimborával is, olyanokkal, akikkel, mielőtt meghaltak, a Gödörben múlatták az idejük nagy részt. Mármint a munkaidejük nagy részét. Bódult hangoskodás helyett most érdemi beszélgetéseket folytattak, arról, hogy mi lett volna, ha nincs rendszerváltás. Ha minden marad a régiben, ha nem cseréli le az ifjonti tüzet a kapitalizmus elleni küzdelem. Eljártak a Tabánba. Emlékezni. Ő korábban koncertekre járt ide, aztán a gyerekeivel szánkózni, éppen a nagy változás küszöbén, de még innen, maradtak szép emlékei, a lányok mögött ülve, amikor kettétört a szánkó és ő ottmaradt a pálya közepén nagyokat nevetve, forralt bort iszogatva, kértek a gyerekek is, egy-egy korty jutott mindenkinek az egymásra boruló kacagások közepette. Szerencse, hogy maradtak emlékei.

Néhány elkóborolt emlékfoszlány, amit bármikor elő tudott hívni. Igazán élesen csak a halála pillanatára emlékezett vissza, és mindenre ami utána történt. Aznap reggel nem érezte jól magát, ült a magára zárt ajtó mögött, és hallgatta a reggeli készülődés beszűrődő zaját. Nem szerette ezt a hangot. A tevékenység, az érdemi létezés hangjai voltak, amik szembesítették saját tehetetlenségével. Nézte a kezeit a megmagyarázhatatlan foltokkal, amiket hiába kenegettek a lányok napok óta, nem akart elmúlni. Fura érzés kerítette hatalmába. Utólag már persze tudja, hogy mi, de akkor nem értette. A mellkasára ülő súllyal egy pár pillanatig tényleg nem tudott mit kezdeni. Azt hitte, ez csak egy érzés, mint a félelem, ahhoz hasonló. Azt hitte ettől nem kap levegőt.  Amikor már rájött, hogy mi is ez valójában, akkor már félig lecsúszott az ülőgarnitúrán, hallotta azt az artikulátlan hangot is, ami elhagyta a száját, magával rántva a mellkasára ülő súlyt. Csak hallotta, de nem látta, ahogy az ajtót szinte betörik, a körülötte keletkező zajok furák voltak, távoliak, visszhangosak, mint egy feneketlenül mély barlangba kiáltott szó. Árnyék vetődött a fényjátékra, működésképtelen érzékelései csak ennyit tudtak leszűrni a külvilágból, mégis pontosan tudta, hogy valaki fölé hajol. Örökkévalóságnak tűnt, hogy kitisztuljon a kép. Egy pillanatra felismerte a feleségét. Az asszony látványa a semmiből feltörő erővel töltötte el. Távolinak tűntek az egykor hibátlan, gyermeki, kecses, nőies vonások, ez a nő meggyötört volt. Különösen most tűnt annak, beesett arcán nyoma sem volt a rémületnek, ez volt az egészben a legrosszabb, tudta, hogy szenvtelenül hagyják most elmenni. Ez felbőszítette. Felemelte a karját és a fölé hajoló után kapott, épp a mellkasán kapta el a ruháját, szorította elfehéredett ujjakkal. Tudta, hogyha elengedi, akkor többé nem lesz képes megfogni. Mert akkor meghal. Érzéseket akart arra az arcra. Aggódást, félelmet, tanácstalanságot. Bármit, ami arról tanúskodik, hogy nem akarják elengedni. Rettegett attól, hogy eleressze azt a pamutdarabot, ami a nő mellkasát takarta. De megint ugyanaz történt. Kiderült, hogy ő nem irányít, bár szerette volna ezt hinni, öntelten hitte évekig, hogy kikezdhetetlen. Kiderült, hogy csak sodródik, hogy a dolgokat nem csinálja, hanem történnek vele. Így volt most is. Ő nem akarta elengedni, de az asszony lefejtette magáról. Mégis megnyugvást érzett inkább. Mert meglátta a könnycseppet. Ott billegett a nő szemzugában, és úgy gyűjtötte magába a közös emlékeik foszlányait, mint a harmatcsepp a napsugarakat. És pontosan ugyanúgy égetett is. Minden ami ezután történt már egyértelmű volt, visszavonhatatlanul tárgyilagos és ő beletörődéssel fogadta, hogy a teste tegyen egy utolsó utat háztól kórházig. Ő útközben elhagyta ezt a testet.

Nem bánta. Az egész életét megkeserítette. A test ment tovább, de ő inkább hazament. A lakásban mindenfelé a mentősök otthagyott nyomai hevertek mementóként. Kesztyűk, papírtörlők, injekcióstűk összegyűrt csomagolása. A szobájába ment. Keresni akart valamit, ami arra az időszakra emlékeztette, amikor valóban legyőzhetetlennek hitte magát. Amikor fiatal volt, erős, amikor eredményes úszó volt az Építőkben, amikor kicsattant, amikor a világgal dacolt. Feltúrta a szekrényét. Pontosan tudta, hogy mit keres. Egyetlen emléke maradt erről az időszakról. Egy narancssárga és fehér csíkos sportúszó. A kezébe akadt. Nézte egy darabig. Aztán becsukta a szekrényajtót és a fogantyújára akasztotta. Itt akart hagyni valamit ebből az időszakból. Hogy ez legyen az utolsó élménye az itt maradóknak vele kapcsolatban. Ne az elgyötört testének látványa. Minden szobában elidőzött még egy keveset. Magába szívta a lányok szobájának illatát. Valójában búcsúzott, de nem volt szomorú. Ilyen könnyűnek nem érezte magát  még soha. Szinte jólesett. A tökéletes elégedettség érzését keltette benne. Igazából ettől a naptól élt olyan életet a lelke, amilyet a saját testébe zárva sohasem.

A napokban a temetőben ült. Gyakran járt oda. Itt nőtt fel a környéken, itt sétáltatta a lányokat babakocsiban, itt randizott kamaszkorában először, és itt a közelben kezdett el a saját egységében megbomlani. Sokat járt ide gondolkodni is. Ide voltak eltemetve a rokonai. És ő maga is. Eljött önmagához. Állt a sír mellett, amikor megállt mellette a lánya. Együtt álltak egy darabig. Nézte a fiatal nőt, a lehajtott fejét, nézte a mosolyt az arcán. Tudta, hogy együtt emlékeznek. Nem tudott hozzáérni, de nem is akart. Minden így volt tökéletes.

_a hajó elsüllyedt_a kis mentőcsónakban cirka 10 millióan állunk_közöttünk néhány ezer Richard Parker_bengáli tigrisek_vadállatok_pontosan tudjuk, hogy mire képesek a tigrisek, annyiszor láttuk a tévében_még soha a büdös életben nem láttunk vadon egyet sem_szabadon, a saját természetes közegében_nem vadásztunk velük, nem figyeltük őket fára épített leshelyekről életritmusukat_fajtársaikra, prédáikra adott reakcióikat_de tudjuk, mert láttuk a tévében, hogy könyörtelenek_tudjuk, hogy alapvetően magányos vadászok, hogy nem reagálnak jól a fogságra_jellegzetes bundájuk mindenképpen elárulja a szemünknek, hogy tigrisek, tartozzanak bármelyik alfajhoz_de pont a szembetűnő jellegzetességeik keltenek bennünk félelmet_semmi mást nem vagyunk képesek észrevenni csak szemfogaikat_karmaikat_mi úgy akarjuk látni, hogy azokkal gyilkolnak_s ráadásul "csak"  állatok_nem kommunikálnak jól, nem kooperálnak jól_a szemükben mi csak prédák vagyunk_

_vannak közöttük kölykök_azok aranyosabbnak tűnnek, ezért önkéntelenül megsímogatnánk őket, de nem tesszük, mert félünk a kifejlett nőstény haragjától_és hát valljuk be, a tigris nem is egy csónakba való fajta_mi a francot keresnek itt, hát a bolygón annyi, de annyi hely van számukra_a csónak mérete és tartalékai végesek és legfőképpen nem nagyon lehet belőle menekülni_több szempontból sem_a tenger nem egy veszélytelen hely, és ha véletlen partravetődnénk, hát ne legyen kétségünk afelől, hogy tigrisek ott is lehetnek szép számmal_állunk a csónakban és miközben ezeken vitatkozunk, valósággal megbénít minket a félelem_

_ezen a ponton álljunk meg egy pillanatra és kalandozzunk kicsit másik irányba gondolatban_nem ismerek senki mást, akit egy uszodáról neveztek volna el_a dolgok normális rendje szerint mindig előbb volt az ember, aztán teljesített, meghalt és lett belőle uszodanév_ezesetben fordítva történt_Pí Patel egy Pondicherry nevű, a Bengáli-öböl partján fekvő gyönyörű városka egyik uszodájáról kapta a nevét_üsd be a gugliba, állítsd be a képek megjelenítését és nézd meg milyen csodás hely_meseszerű_én simán bevándorolnék oda, de Pí az ellenkezőjét teszi, kivándorol_aztán be_Kanadába_el lehet filózni azon, hogy most akkor miért nem kivándorlóknak hívjuk a hazájukat hátrahagyókat_mennyivel jobban tetszene egy csomó embernek ez a ki(vagybe)fejezés_mert a "ki" azt a tévképzetet vízionálja, hogy innen is ki_sőt_mindenhonnan ki_ez tehát a mainstream szerinti a jobbik elnevezés_

_Pí az egész 56. fejezetet a félelemnek szenteli_fontos momentum, lényeges infókat tartalmaz, ha sok a Richard Parker a csónakban_

_ez tehát a félelem_vagyis inkább a félelemnek a maximuma_de az nem mindegy, hogy ennek a félelemnek tényszerű vagy vélt oka van_ezeket nem árt különválasztani még idejekorán_még a félelem fiziológiás megnyilvánulásai előtt_Pí szerint tehát az egyetlen dolog, ami a félelem ellen némi védelmet ad, az az, hogyha a szavak erejével szembeszállunk vele_ezt teszem most én is_többször kifejtettem már, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy szótlan sötétséggé váljon bennem_

_sajnos nem lehet mindenki Pí Patel_hogy miért mondom ezt és hogy ki volt ő, azt csak az tudja, aki olvasta a regényt_meggyőződésem, hogyha csak Pí Patelek élnének, a levegő összetételének kémiai úton is kimutatható esszenciája lenne a molekuláris boldogság_

_ezen a ponton gondolom már megvontátok azt a bizonyos párhuzamot_ha nem, akkor fontos lenne, mert ez itt a lényeg: amikor a félelemmel kapcsolatos érzéseit megfogalmazza, Pí ráébred, hogy valójában a Richard Parker nevű tigrissel való találkozása hozza el számára a békét_elkezdi megfigyelni őt_elindul a megismerésnek egy furcsa, olykor fájdalmas de nagyon is felemelő útján, aminek a vége a valóság elfogadása és az abban való élni akarás_

_legyetek Ti is Pí Patelek_ismerjétek meg a röszkei határátkelőnél veszteglő Richard Parkereket_figyeljétek meg őket_olvassatok személyes élményeket, történeteket_menjetek ki civilként, elegyedjetek velük szóba, segítsetek egy kedves szóval, egy érintéssel,ismerjétek meg a történelmüket_a vallásukat (igen azt is, az nagyon fontos, főleg mióta a muszlim és a terrorizmus szavak összeforrtak)_nem minden arab muzulmán és nem a muzulmánok radikálisak_hanem az azon a területen fennálló politikai-kulturális-vallási indokok mentén tevékenykedő iszlamisták_talán a kereszténység nevében nem gyilkoltak le százezreket?_költői kérdés, kár válaszolni, a válasz teljesen egyértelmű_nem a vallással van a probléma, hanem az azt gyakorlók értelmezési kereteivel_

...nincs semmi, ami olyan erős eltökéltséget adna, mint a végszükség...

_ezért Pí készít egy minden oldalról kikezdhetetlen tervet_először is megfelelő ellenőrzés mellett beengedi Richard Parkert a területére, de a találkozás egész végig általa irányított, és a felek erőfitogtatásával folytatódik_ egészen addig tart amíg a tigris meg nem érti, hogy neki is alkalmazkodnia kell a helyzethez, mert Pí nem akar mást tenni, mint megosztani vele a csónakot_közben mindkét fél tudja, hogy nem is akar igazán támadni, mert már megtanulta, hogy nagyon könnyen odaveszhet_

...az összecsapás költséges dolog...

_Pí négyszer kockáztatja saját testi épségét, hogy ezt megértesse a tigrissel_és ezalatt rájön, hogy hogyan tud olvasni a metakommunikatív jelekből, amit a tigris lead_elkezdi megérteni őt_és ez a kommunikáció alapja_

_nekünk csak egymást, egy másik embert kell megérteni, nem pedig egy másik élőlényt_sokkal (SOKKAL) könnyebb dolgunk van_ha akarjuk természetesen_és ha képesek vagyunk egy közös területet kijelölni a megismerésre_vannak élmények, élethelyzetek, események, amik után semmi sem lesz ugyanolyan, mint volt_a hajótöröttség egy ilyen élethelyzet_akárcsak egy humanitárius katasztrófa_a kérdés az az,hogy influálni és irányítani akarjuk az eseményeket, vagy elszenvedni_

...Fontos, hogy megfelelően zárjuk le a dolgokat az életben. Csak így lehet véget vetni valaminek. Különben bennünk rekednek szavak, amelyeket ki kellett volna mondanunk, de nem mondtuk ki, s a szívünket megbánás tölti el. ... Bárcsak azt mondtam volna neki - tudom, egy tigrisnek, de mégis - , bárcsak azt mondtam volna neki: Vége Richard Parker. Túléltük. El tudod ezt hinni? Sosem fogom tudni kifejezni, milyen hálás vagyok neked. Nélküled képtelen lettem volna végigcsinálni. Ezért hát hadd mondjam ki ünnepélyesen: köszönöm. Richard Parker, köszönöm, hogy megmentetted az életemet. És most menj ahová menned kell. ...

_valahova ide kellene eljutnunk_én mondom, legyen röszkei tömeg a könyvesboltok előtt_vegyétek meg Pí életét_

kép innen

van akinek a Disneyland, van akinek Svájc, van akinek Amerika, és olyan is van akinek Magyarország..._és ez nem tisztán eldöntendő kérdés_azon gondolkodom, hogy vajon mikor tisztul ki a kép a nép számára, hogy a menekültkérdés már réges régen nem arról szól, hogy bejöhetnek-e vagy nem_ugyanis ha egy kicsit is körbekémleltek a világban, akkor rövid és logikus okfejtést követőn kiderül, hogy ez körülbelül annyira megoldhatatlan probléma, mint a globális felmelegedés_a kettő együtt meg teattyaúristen..._és a vicc az az, hogy mindkettő létező, de ezt most hagyjuk, szőrszálhasogatás lenne kitérnem erre_igazából a globális szót használnám fel belőle, mondanivalómat alátámasztandó_tehát a menekültkérdés nem Magyarország problémája_maximum vannak olyan aspektusai, amik a politikusoktól adott válaszokon múlnak, amely válaszok ezidáig vagy nincsenek, vagy megkérdőjelezhetőek_hallott bárki OV-től mostanában konkrét kinyilatkoztatást?_blablablablablablablabla_nekem ennyi jön át_hallott valaki a Jobb agyféltekés tanfolyamra triplán is beíratkozóktól az uszításon kívül bármit, ami legalább egy kicsit is kompatibilis volna azzal, hogy a nép válaszokat vár, még akkor is ha a politika ezesetben olybá tűnik tehetetlen?_morálisan és erkölcsileg is megalapozott válaszokat (mint amilyet pld. Böjte Csaba is ajánlott, tűnjön bármennyire is naívnak)?_mindenki a részletekkel foglalkozik_beleköt egy-egy apróságba, aminek igazából nincs jelentősége, ha egy kicsit is kíjjebb tekintünk a szaros kis életünk, vagy a szintén szarosnak számító kis Magyarország határain_tényleg elhiszi bárki, hogy van megoldás?_NINCS megoldása jelenleg erre a problémára senkinek_

_magamat is próbálom belőni migráció kérdéskörben_egyrészt azért mert a napokban arra ébredtem, hogy nyomaszt a téma, másrészt azért, mert az erre a kérdéskörre adott társadalmi válasz is nyomaszt_volt néhány vitám a héten_aztán kialakult egy negatív csúcspont Aylan Kurdi halott kis testéről készült fotó alatt megjelent hiénákra adott válaszom kapcsán_ott megértettem, hogy nem népszerű amit gondolok, de azt is megértettem, hogy egy nagyon kicsit sem tud megváltozni a véleményem_

_mindenkinek mindenben tökéletesen igaza van, de: aki egy kicsit is elgondolkodott ezen a dolgon, tökéletesen tisztában kell, hogy legyen azzal, hogy a magyar - kissé talán túlmisztifilált és olykor feleslegesen felsőbbrendű - valóság és ezzel együtt a benne élő egyén kis világa már soha nem lesz olyan, mint két héttel ezelőtt volt_egyrészről nagy tasli ez, mert tegnap még csak a vasárnapi zárvatartás önkényes elrendelése zavarta a napi rutinom_ha akkor azzal érvelt volna nekem valaki, hogy héj haver, szerintem gondolkodj el azon, hogy ez e a legnagyobb problémád, mert lásd, hogy a világ közben fordult pár extrémet, még kalasnyikovval a hátán is, hát biztos körberöhögöm_és most tessék_kiderült, hogy létezik ennél nagyobb probléma_és ezen a ponton el lehet gondolkodni, hogy lesz még ennél nagyobb is_senkiben nem élnek tévképzetek remélem_

_kellett-e ahhoz bármilyen irányú humanitárius válság, (és most eltekintek az összeesküvés elméletektől, meg az ok-okozati kérdésektől, mert semmi köze a globális mobilitáshoz) hogy szept. 11. bekövetkezzen?_ébresztő_nem kell százezer embert betolni valahova, hogy megérkezzen egy szélsőség_a csipkerózsika-álomnak vége_nincs az az eltökélt magyarkodás, ami megállítaná azt ami most történik_a helyzet kurvára adott_igazából eddig nem vettük ki a részünket ilyen tekintetben a globalizációból, én azt gondolom_egy világviszonylatban nem túl nagy búra alól pislogtunk, mint 10 millió kis pocok a liszteszsákban_fogtuk az orcánkat jobbról és balról, hogy ajjajjjjajjj de durva, hogy mik történnek a világban híradóban, még ilyet..._belátjuk, hogy mákunk volt nem?_

_a kérdés csak és kizárólag annyi, hogy hagyod-e hogy eluralkodjon rajtad a fröcsögés, a gondolataid számonkérése, az aggodalom sunyin és lassan beburjánzó indái, amik megölik benned azt, hogy tulajdonképpen dönthetsz_mégpedig arról, hogy hogyan viszonyulsz bizonyos kérdésekhez_

_és etekintetben ma üdítő volt egy hozzászólás, amit kényszeresen meg is osztottam, annyira betalált nálam_a mondanivalója végtelenül egyszerű, de inkább pontosan idézem:

Én mostanában azt figyelem, hogy a témával kapcsolatban elhangzó meglátás/vélemény/tanács/hozzáállás milyen érzéseket vált ki bennem. (Persze, ez rólam szól, de én is csak a saját szűrőmön keresztül észlelem a világot...) És rengeteg félelem, birtoklási vágy, bosszú, irígység mozdul meg bennem, ha csak egy percre is hitelt adok bármelyiknek. Ebből sejtem, hogy na, ez sem "igaz". Palya Bea koncertje volt az első viszonyulás, ami csak tiszta, örömteli érzéseket keltett bennem.
Én úgy érzem, a tényeket nem láthatjuk. Érzünk viszont. És ez mutathat irányt. Ha nem tudom megoldani, hát maradhatok békében, ezzel növelve a világbékét. Úgy érzem, a "hagyományos módszerek" ideje lejárt, most más fog - de fog! - működni.

_egyszerűen zseniális_végtelenül igaz_ez ugyanis jelenleg az egyetlen fegyverünk_békében maradni_ 

_gyakran eszembe jut a fősulis falukutatós hétvége Taliándörögdön_idegenként csöngettünk be házakhoz, hogy interjút készítsünk velük a nagyon is aktuális elnéptelenedés jelenségről_az életükről általában_történeteket hallgattunk arról, hogy hogy volt a rendszerváltás előtt és hogy lett utána_volt olyan cigány porta, ahova csak félve, mostmár tudom, hogy előítéletektől eltelve csöngettem be_putri udvar, szétdobált játékok, acsargó kutya, kócos, félpucér purdé, sok ráadásul, kifelé caplató, letaposott sarkú várandós nő, minden amit akarsz_az összes kellék_ott álltam lemerevedve, hogy most akkor mi van_annyira bénának éreztem magam_szánalmasnak_és aztán egyszerűen csak nem engedtem, hogy ez elhatalmasodjon rajtam_csak emberként akartam ott lenni, másképp nem is lehettem volna, mert azonnal bezáródik a kommunikáció_végtelen kedvesség, bent patika rend, mélyszegénységbe oltva_és egy hosszú, nehezen induló, de annál érdekesebb beszélgetés_egy vagy több (már nem emlékszem) sírással_mindez diktafonon_ezzel lettem gazdagabb_élmény volt_firnyoghattam volna, ha konform vagyok a maszlaghoz_de nem tettem_család voltak_emberek voltak_nekem kellett változnom, megérte_és ez elgondolkodtató_